2015. május 13., szerda @ 21:59
Csepereg az eső a tetőcserepekre.
Az ablakomra, amely félig nyitva van, be kéne zárnom, mert már érzem a vízcseppeket a lábujjaimon.
Visszatért. Az üresség, a végtelen magány, a megfoghatatlan értéktelenség-érzet. Nem tudok a tükörbe nézni, nem tudom elolvasni a saját soraimat, le akarom tépni a saját fejemet, de még ahhoz sincs elég erőm, és nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok végigcsinálni így.
Kényszeresen rossz pillanatokra gondolok: ülni az iskola kihalt udvarán, és azt mondani
Nem fogok válaszolni erre a kérdésre, de igazából mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. Izzadságban fürödve felébredni, teljes pánikban, és órákon át nem felfogni, hogy csak álom volt az egész. Fájdalomcsillapítók a takarón, fémes íz az ajkakon.
Utolsó szavak, és végül csak lüktetés.
