2015. május 1., péntek @ 19:24
Félévente úgy érzem, mintha ki kéne törölnem az addigi életemet, mintha minden, amit addig csináltam volna, már nem én vagyok. Most történik, de ez az első alkalom, hogy nem tudom, hogy ki vagyok én. Eddig tisztában voltam vele, most pedig sodródok, nem vagyok meg nem értett művészlélek, nem vagyok egy-egy könyvsorozat megszállotja, nem vagyok gyerek, és nem vagyok felnőtt, nem is akarok semmi sem lenni, de mégis itt akarok maradni. Mert ez az egész gyönyörű lenne, csak nélkülem.
Ma egész nap takarók alatt feküdtem. Fáj a fejem, álmos vagyok, és van valami ösztönszerű éhség is. Ijesztő, hogy mennyire nem érdekel többé, hogy hogyan fogok kinézni, ha az egy adagnyi zabkásámhoz eszek egy csomag kekszet.
Befejeztem egy portrét, valamikor még büszke voltam rá, mert a többi embernek is tetszett. A kezeimet vérként fogta be a grafit, és talán egy kicsiny inspirációt jelentett az egész.
Szerintem ma fogom elmondani anyunak. Elé fogom tolni a laptopomat, már leírtam a szöveget, de igazából félek. Még sosem éreztem ilyen szintű pánikot, és ha erre az egészre gondolok, akkor remeg a kezem.
Holnap nincs kedvem átmetrózni a városon, hogy apu előidézze a következő depressziós epizódomat. Képtelen vagyok rá. Mosolyognom kéne, és úgy tenni, mintha annyira kényelmesen érezném magam olyan emberek társaságában, akiktől legbelül szorongok.
Újabban amúgy verseket is írok. A rímek erőltetettek, a ritmus pedig bukdácsol, de vannak. Szerintem soha nem fogom senkinek sem megmutatni őket.
