2016. május 14., szombat @ 15:42
Fáj létezni és minden egy picit halott, nem akarok élni vagy beszélni vagy lélegezni, azt akarom, hogy a bőröm hótakaróként olvadjon le a törtfehér csontjaimról és azt akarom, hogy az emberek mindössze a vázamat lássák és a dobogó szívem. Akkor talán rájönnének, hogy ki vagyok igazából, felismernék a törékenységemet, az agyamat, azt, hogy mennyire nem vagyok különleges vagy szerethető, és azt, hogy milyen könnyen meghalhat bárki. Csak néznének egy darabig, majd a szobámban hagynának és lekapcsolnák a villanyt.
