2016. július 14., csütörtök @ 21:56
Szeretlek, de el vagyok veszve, és félek attól, hogy még mindig velem jönnél megkeresni önmagam. Félek, hogy fognánk egymás kezét, miközben az agyamban sétálnánk és mellettünk erek robbannának szét, te pedig törékeny porcelánujjaiddal mutatnál a vérfelhőkre és csak még jobban belém szeretnél.
Félek. Reszketnek a csontjaim, bár nem vagyok benne biztos, hogy a rettegéstől vagy ez a mindenkori állapotom, csak nem emlékszem arra az időre, amíg még nem rettegtem, amíg nem zártam be magam egy kalickába, madárdal helyett túlgondolt tévhitekkel körülvéve magam. Most azt hiszem, becsapom magam mögött a kalicka ajtaját, talán ki fogok jönni valaha, talán vacogó térddel, könnyekkel és karmolásokkal, talán mosolyogva, talán ott maradok örökre, míg művirágokkal meg földdel betemetett hullává nem foszlok szét.
Nem tudom. Rettegek, de nem is magamat féltem, csak mindenkit magam körül.
