2017. április 28., péntek @ 14:26
Nem tudom nyitvatartani a szemeim.
Alszom, eszem, az égre nézek, nem sírok. Halvány fogalmam sincs, mikor sírtam utoljára, de igazából jó lenne. Kiengedni mindent. A sírás érzelmi purgálás, de igazából mindenfajta purgálás mindössze érzelmi.
2016. december 7., szerda @ 19:03
Takarj a véredbe, hagyd, hogy bemásszak az ereid barlangjába és végigtekintsek a téglavörös cseppköveken. Megszáradt vérsejtek meg kacat-kacajok.
2016. december 2., péntek @ 22:32
Holnap egy bögre tea (5 gramm cukorral, elolvad a szádban), egy alma (ropog a fogaid alatt) meg 40 g kukoricadara (melegségmelegségmelegség) a terv. Mézeskalácsot sütünk és aztán elmegyünk az IKEÁba.
Tudom, hogy ma miattam rúgott be. Hazajön és részeg, én pedig nem akarok mást csinálni, csak felnyitni az ereim. Nem volt erőm megetetni a Maszatot, bezzeg én háromszor repetáztam, amíg a hasam annyira óriási nem lett, mintha terhes lennék és meg sem tudtam mozdulni. Átlag péntek esték. Utána azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy azért jött haza ennyire későn a bátyám, mert meghalt. Vagy az anyukám halt meg. Miért vagyok ilyen
2016. november 28., hétfő @ 23:43
Majdnem éjfél, bódult némaság zúg körülöttem, a csend befészkeli magát a fülembe. Éhes vagyok, bár nem tudom miért. Érzem a bordáim, de nem látom őket. Holnap hazasétálok.
Le akarom tépni a bőröm, a szempilláim, ki akarom szakítani a vénáimat a helyükről és vér csorogna ki a szívizomhúrjaim közül és egy pillanatig a kezemben fognám. Dadamdadam. Aztán csak vége. Ötvenkettő tonnányi hiba vagyok. A számolás elkezdődött.
2016. július 14., csütörtök @ 21:56
Szeretlek, de el vagyok veszve, és félek attól, hogy még mindig velem jönnél megkeresni önmagam. Félek, hogy fognánk egymás kezét, miközben az agyamban sétálnánk és mellettünk erek robbannának szét, te pedig törékeny porcelánujjaiddal mutatnál a vérfelhőkre és csak még jobban belém szeretnél.
Félek. Reszketnek a csontjaim, bár nem vagyok benne biztos, hogy a rettegéstől vagy ez a mindenkori állapotom, csak nem emlékszem arra az időre, amíg még nem rettegtem, amíg nem zártam be magam egy kalickába, madárdal helyett túlgondolt tévhitekkel körülvéve magam. Most azt hiszem, becsapom magam mögött a kalicka ajtaját, talán ki fogok jönni valaha, talán vacogó térddel, könnyekkel és karmolásokkal, talán mosolyogva, talán ott maradok örökre, míg művirágokkal meg földdel betemetett hullává nem foszlok szét.
Nem tudom. Rettegek, de nem is magamat féltem, csak mindenkit magam körül.
2016. június 23., csütörtök @ 18:41
Én akarok lenni a málnaíz a szádban és a doboló kényszergondolatok az agyadban és a reggeli puha napsütés a válladon és a rózsaillat a zuhanyfülkében és az imádnivaló anyajegyeid
Ott akarok lenni veled mindig, de azt akarom, hogy ne ismerj
2016. május 14., szombat @ 15:42
Fáj létezni és minden egy picit halott, nem akarok élni vagy beszélni vagy lélegezni, azt akarom, hogy a bőröm hótakaróként olvadjon le a törtfehér csontjaimról és azt akarom, hogy az emberek mindössze a vázamat lássák és a dobogó szívem. Akkor talán rájönnének, hogy ki vagyok igazából, felismernék a törékenységemet, az agyamat, azt, hogy mennyire nem vagyok különleges vagy szerethető, és azt, hogy milyen könnyen meghalhat bárki. Csak néznének egy darabig, majd a szobámban hagynának és lekapcsolnák a villanyt.
2015. május 13., szerda @ 21:59
Csepereg az eső a tetőcserepekre.
Az ablakomra, amely félig nyitva van, be kéne zárnom, mert már érzem a vízcseppeket a lábujjaimon.
Visszatért. Az üresség, a végtelen magány, a megfoghatatlan értéktelenség-érzet. Nem tudok a tükörbe nézni, nem tudom elolvasni a saját soraimat, le akarom tépni a saját fejemet, de még ahhoz sincs elég erőm, és nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok végigcsinálni így.
Kényszeresen rossz pillanatokra gondolok: ülni az iskola kihalt udvarán, és azt mondani
Nem fogok válaszolni erre a kérdésre, de igazából mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. Izzadságban fürödve felébredni, teljes pánikban, és órákon át nem felfogni, hogy csak álom volt az egész. Fájdalomcsillapítók a takarón, fémes íz az ajkakon.
Utolsó szavak, és végül csak lüktetés.
2015. május 1., péntek @ 19:24
Félévente úgy érzem, mintha ki kéne törölnem az addigi életemet, mintha minden, amit addig csináltam volna, már nem én vagyok. Most történik, de ez az első alkalom, hogy nem tudom, hogy ki vagyok én. Eddig tisztában voltam vele, most pedig sodródok, nem vagyok meg nem értett művészlélek, nem vagyok egy-egy könyvsorozat megszállotja, nem vagyok gyerek, és nem vagyok felnőtt, nem is akarok semmi sem lenni, de mégis itt akarok maradni. Mert ez az egész gyönyörű lenne, csak nélkülem.
Ma egész nap takarók alatt feküdtem. Fáj a fejem, álmos vagyok, és van valami ösztönszerű éhség is. Ijesztő, hogy mennyire nem érdekel többé, hogy hogyan fogok kinézni, ha az egy adagnyi zabkásámhoz eszek egy csomag kekszet.
Befejeztem egy portrét, valamikor még büszke voltam rá, mert a többi embernek is tetszett. A kezeimet vérként fogta be a grafit, és talán egy kicsiny inspirációt jelentett az egész.
Szerintem ma fogom elmondani anyunak. Elé fogom tolni a laptopomat, már leírtam a szöveget, de igazából félek. Még sosem éreztem ilyen szintű pánikot, és ha erre az egészre gondolok, akkor remeg a kezem.
Holnap nincs kedvem átmetrózni a városon, hogy apu előidézze a következő depressziós epizódomat. Képtelen vagyok rá. Mosolyognom kéne, és úgy tenni, mintha annyira kényelmesen érezném magam olyan emberek társaságában, akiktől legbelül szorongok.
Újabban amúgy verseket is írok. A rímek erőltetettek, a ritmus pedig bukdácsol, de vannak. Szerintem soha nem fogom senkinek sem megmutatni őket.
